Magamról
A tölgyfa vízből, földből, levegőből meg napfényből tökéletes tölgyleveleket, ágrendszert és gyökérzetet fejleszt. A vadréce-tojó pontosan tudja, hova építsen fészket, meddig üljön a tojásokon, és mit kezdjen a belőlük kikelő tollpihe-gömbökkel. Nekünk, embereknek, vajon miért van annyi gondunk a világgal mostanában? Tökéletlenebbek lennénk a többi lénynél, mondjuk egy földi gilisztánál?
Egyszer egy hétig remetéskedtem az erdőben. Déli fekvésű barlangban dőzsöltem, a bejáratnál harangvirágok nyíltak, az összes többi szomszéd is normális volt, és takarítani sem kellett. Mégis visszatértem az emberekhez, mert mi csak együtt vagyunk egészek. Kultúrával rendelkezünk, aminek a szabályait meg kell tanulnunk, és ettől néha azt hisszük, hogy nincsenek is velünk született törvényszerűségeink.
A tapasztalatom szerint az ember éppolyan jól működik ösztönösen, mint a többiek – csak nem úgy, ahogyan a legtöbben gondolják. Az igazi tanulás ma talán nem annyira az új dolgok elsajátítását jelenti, mint a biológiai lényünk, a társas énünk és az – e civilizációban kissé túlburjánzott – egyéniségünk közötti összhang megtalálását.
Az emberi kultúra annyiféle alakot ölthet – ha valamit, ezeket érdemes megőrizni, testvéreinkkel, a többi létformával egyetemben. Az igazi feladatom az lenne, hogy védjem a többi Lényt – tőlünk. Egyelőre addig jutottam el, hogy a Természet bennünk élő mintáira emlékeztessem a fajtársaimat. Hogy a tanulás nem osztályterem, nem adatok bemagolása, nem vizsgázás, hanem valami sokkal kifinomultabb és érdekesebb, mellesleg magától megy már az egynapos tevecsikónak is. Hogy a boldogság nem a plázákban van, és ha elkezdünk egy kicsit befelé tekinteni, kiderül, hogy most is ott vár.
Nagyon bele szoktam menni a jelenségekbe; érzelmekbe, tevékenységekbe, emberekbe – máskor meg kijövök és rájuk tekintek, mintha most érkeztem volna egy másik bolygóról. Ez, különösen némi idő után, ad egyfajta perspektívát. Ha mindig rohanunk az „érvényesülés” felé, nem lépünk ki elég sokáig a mókuskerékből, nem biztos, hogy rálátunk az életünket meghatározó mintákra. A magam részéről jobban szeretem a kérdéseket a válaszoknál és tetszik, amikor kiderül, hogy tévedtem.
Számos emberhordában laktam már; itt emígy lengették a karjukat, ott amúgy játszottak a hangjukkal; mindig úgy éreztem, nekem kell közvetítenem a csoportok között, mert nem értették egymást. Próbálok tolmácsolni a Természet és az ember vagy más megközelítésben az emberek valódi meg a felvett, felszínes énje között is. Többnyire az utóbbinak hiszik magukat, és olyan jólesik nekik, amikor érintkezésbe lépnek az igazival.
Nem tudom, hogy miért szeretem annyira az élőlényeket. Vajon azért, mert érdekesebbek minden másnál? Talán azért, mert tükrözik a Világot – az is csak egy nagy élőlény ám, különben már rég bedöglött volna.
A fogyasztói társadalomban meglehetősen csekély mértékben veszek részt, sohasem volt kocsim, tévém, hitelkártyám és elektromos kutyakefélőm. Azt hiszem, az emberiség ügyei akkor kezdenek rendbejönni, amikor rájövünk, hogy – mind egyénként, mind fajként – kissé kevésbé tartsuk magunkat fontosnak, és egy cseppet jobban odafigyeljünk erre a szép Lényre, aminek a részei vagyunk.
